2015. július 12., vasárnap

Ilosvai Péter

Toldi Miklós históriája

(1574)





Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
Csuda, hogy mindeddig nem emlékeztünk erről.
Az örök istennek nagy sok ajándéka,
Kivel mindez világ körös-környül rakva;
Az erősség sem utolsó áldomása,
Kivel Toldi Miklóst régen ő megáldotta.
Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában,
Maga méltó volna írni ezt is abban;
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.
No azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.
Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Toldi Miklós hogy születék Nagyfaluban,
Velencei Károly vala királságban.
Erős, vastag gyermek Toldi kicsin korában.
Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala;
Az öregbik fia jó Toldi György vala,
Károly udvarában György ám felment vala,
Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.
Idő telvén Toldi György megházasodék;
Miklós húsz esztendős vala, hogy ez esék;
Az jó Károly király világból kimúlék,
Akkor Magyarország siralomba hozaték.
Károly fiát, Lajost királlyá választák,
Urak az királnak nagy híven szolgálnak,
Laczfi András neve az nádorispánnak,
Nagy urak Budában az királnak szolgálnak.
Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával,
Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
Nagy malomköveket emelget egy karjával.
De hogy Budából Toldi György megjő vala,
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala;
Toldi Miklós köztök ott forgolódik vala,
Vissza két annyira az rudat veti vala.
Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
Azt is sokkal messzébb visszaveti vala;
Bátyjának az dolog mind hírével vala,
Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.
Magában Toldi György úgy búskodik vala,
Miklósra, öccsére nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala,
Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.
Igen keserüli Miklóst az ő anyja,
Titkon azért őtet éléssel táplálja,
Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.
Nemsokára Laczfi András jő Budára,
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az uton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.
Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül utát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtató rúd vala.
Sok szóval az utat tőle kérdik vala,
Toldi Miklós ezen igen búsult vala:
Nyomórudat fél kezével kapta vala,
Buda felé utat azzal mutogat vala.
Történék hogy esmég esék gyilkosságba,
Melyért következék néki búdosása,
Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.
El-lefüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában:
Tehénvágó-hídhoz mégyen koplalásban,
Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.
Pokol-fene bika szarvon kötve vala,
Kit akkor mészáros vágni akar vala,
Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
Toldi Miklós látá, bika után fut vala.
Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
Az farkánál fogva mészárszékhez voná,
Ki ez dolgot látá, felette csudálá,
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.
Azután Budára hogy általment vala,
Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.
Nem sok napra méne király konyhájára;
Nem vala udvarnál Toldi György, az bátyja,
Csak ételért az szakácsokat szolgálja;
Étel után szennyes fazakokat mos vala.
Onnét a Dunára vízért küldik vala,
Két jó öreg kondért hamar ragad vala,
Két kezében vízzel teli hozza vala:
Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.
De mikor vitézek rudat hánnak vala,
Ifjú Lajos király sokszor nézi vala,
Miklós is konyháról odaballag vala,
Kétannyira veti, - király csudálja vala.
Egyszer király kérdé: honnan való volna?
Toldi Györgynek mondják atyjafia volna,
Gyilkosságért hazul elbúdosott volna,
Toldinak az király megkegyelmezett vala.
Parancsolá király, levelét megírnák,
Toldi Györgynek írá mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak,
Ne tartaná Miklóst otthon - írá - nagy kárnak.
Ímé mihelt Toldi az porondra juta,
És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
Ottan ő csolnokját vízen elbocsátá;
Az cseh vitéz kérdi: mi légyen annak oka?
"Tudod, vitéz - monda - elég egy embernek
Vízen egy csolnokban járni egy személnek;
Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek,
Nem szükség a hajó, tudod, megholt embernek!"
Ímé Toldi szíből úristent említé,
Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,
Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.
Csudáltos vala Toldi erőssége,
Keze között csehnek elolvada teste;
Cseh vitéz, hogy látá, ottan elijede,
Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.
Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla:
"Fiam, kérlek, de ne siess halálomra:
Tizenkét vitéznek minden sok marhája
Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága."
Meg sem hajla szíve Toldi Miklósnak;
Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
Fejét és marháját adá az asszonnak:
Így állá bosszúját meg siralmas asszonnak.
Ímé az királnak ebben hír lött vala,
Toldi vitézségét, erejét csudálá;
Király azért őtet fejéhez választá,
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.
Több dolgai között jó Toldi Miklósnak,
Még ifjú voltáról ilyeneket írnak:
Szolgálóleánya királné asszonnak,
Egykoron meghala, mondják herceg leányának.
Az idő akkoron szép folyással vala,
Az bálványimádás akkor regnál vala,
Leánt nagy gazdagon eltemették vala,
Lélek üdvösségét mert abból várják vala.
Tisztessége megadassék mindeneknek!
Budában halála lőn egy fő embernek,
Ifjú felesége megmarada ennek,
Toldi, szerelmére igen gerjedez ennek.
Vala okossága az tisztes asszonnak,
Izenetit eluná Toldi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíte Toldinak,
Vígan akar véle mulatni, - írá annak.
Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra, mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlán arannyal írva vala.
Vendég hogy érkezék, csak egy kis apróddal,
Az asszony kénálja hizelkedő szóval,
Toldi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezde ott ugrálni nagy maga-mutatással.
"Gyakorta hallottam, - asszony néki monda,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,
Az én szerelmemért amaz oroszlánra,
Kérlek ugordjál fel az én kévánságomra."
Ottan Toldi Miklós hátrairamodék,
Az asszony kedvéért egyet-kettőt ugrék,
Fene oroszlánra hamar felugordék,
Buda piacára Toldi csöndülést ugrék.
Csak nyaka nem szegék, igen bosszankodék:
Toldi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyártónak ezekrül panaszkodék.
Ez lakatgyártóval éjjel elindula,
Álkulccsal beméne az kis kápolnába,
Gazdagsággal való rakott sírt felbonta,
Sírba hogy bészálla, gazdagságot kiadá.
Nagy hamar lakatos az követ mozdítá,
Az kő Toldi Miklóst oda bészorítá;
Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta,
Ott vesződik Toldi, azonban megvirrada.
Sok vesződés után vállát erősíté,
Az nagy bálványkövet el-felemelíté,
Ijedtében sírbul magát el-kiveté,
Lakatos ruhában ő szállására méne.
Ifjúságabéli több sok dolgairól
Én mostan nem szólok semmit az többiről,
Szólok vénséginek csuda dolgairól,
Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.
Sok nap után levél juta az királnak,
Nagy parancsolatja cseh király, császárnak,
Adóját kívánja jó Magyarországnak,
És személyét látni ifjú Lajos királnak.
Parancsol az császár, ezt írja királnak:
"Jöttön jöjj! hozd ide adóját országnak,
Tizenegy királyok mostan nálam vannak,
Azok is tégedet mind látnia kívánnak!"
Ezt hogy hallá király, rajta megbúsula,
Jó főfő tanácsit hamar béhivatá,
Császár kívánságát, levelét mutatá.
Ott Lajos királnak Laczfi András így szóla:
"Te felséged ezen semmit ne búsuljon,
Főfő vitézivel sőt el-felkészüljön,
Toldi tőrhordozód és inasod légyen,
Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.
Rettenetes haddal ezentől induljunk,
Prágában császárral hamar szemben légyünk;
Mi kívül a haddal bátor megmaradjunk,
Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk."
Vagyon Lajos király oly nagy készületben,
Sok erős vitézek vannak seregében,
Az nagy urak véle indulnak örömben,
Megmondom uraknak neveket én versemben.
Sőt nádorispán az Hédervári Miklós,
Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós,
Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós,
Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.
Jó Lőkös Bertalan, az Giléthi Miklós,
Kanizsai Lőrinc vala, jó Tót Miklós,
Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,
Jó Czudar György vala, és vitéz Toldi Miklós.
Lajos király hamar ezekkel indula,
Morva felé mozog lassan az ő hada,
Trincsént meghaladá, Csehországba hata,
Prága városához nagy hadával eljuta.
Ott az város körül táborát jártatá,
Vitéz magyarokat minden nép csudálja,
Lajos királt Laczfi András úgy oktatja,
Károly császár előtt félelmét ne mutassa.
"Semmit ne félj király, kérd meg a császártól:
Mi okáért fáraszt minket országunkból,
Prága kapuját mi megvesszük csehektől;
Isten lészen velünk, ne félj semmit császártól."
Vannak az császárnál tizenegy királyok,
Lajos király megyen, urak véle vannak,
Vitéz Toldi Miklós inasa királnak,
Király el-belépék eleiben császárnak.
Az király oly igen megijedett vala,
Ijedtében szólni egyet sem tud vala;
Sarkát Toldi Miklós úgy nyomódja vala,
Sarkából királnak az vér el-kifoly vala.
Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok
Prága kapujára ottan rohanának,
Csehektől az kaput megvövék magyarok,
Városban boltokat csakhamar felrontának.
Vagyon nagy kiáltás széllel az városban,
Császár semmit nem tud ebben a dologban:
Egy követ eljuta, hogy hírt tegyen abban,
Toldinak buzgánya vagyon köntös ujjában.
Nagy felszóval öklelő társot kér vala.
Az olasz vitéznek hírré adták vala:
Hamar jó lovára olasz felült vala,
Gyorson vén baráttal ő kópiát tört vala.
Egyberoppanának; nézik sok ezeren.
Olasz az nyeregből esék messze földön.
Az barát akarja fejét venni menten,
Király azt kiáltja: "Kegyelem néki legyen!"
Lőn ezen öröme jó Lajos királnak,
Címere megmaradt jó Magyarországnak,
Dicséreti, tisztessége lőn barátnak:
Így kegyelmeze meg király Toldi Miklósnak.
Ezeknek utána hogy megvénhüdt vala,
Haja és szakála megfehérült vala,
Lajos király Budán egy gyűlést tött vala,
Az vén Toldi Miklóst odahívatta vala.
Lám akkoron szintén Kassa városában
Toldi Miklós vala egy szép palotában,
Széllelvigyáz vala világos ablakban,
Ígyen dörgölődik, feddődik ő magában:
"Ó én vén szakálom, hívatlan vendégem!
Budára hívatott mostan király engem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak engem,
Király parancsolta fel kell mennem énnekem.
De ha megállandod ott az te bosszúdat,
És megtanítandod most serdült ifjakat,
Gyönggyel megfüzetlek, mint jó szakálomat;
De ha nagy szégyenbe hozod ténnen magadat:
Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánlak:
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak."
Mikoron feljuta Toldi jó Budára,
Jó Lajos királnak fényes udvarába,
Ifjak tekintének ő vén szakálára,
Egyik az másiknak csúfságba így szól vala:
"Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,
És az lisztes zsákot fejéhez verték volt."
Másik vitéz monda: "Bezzeg nem molnár volt,
Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?
Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,
Halaknak teteme állán kiütött volt."
Toldit az harmadik megszólította volt:
"Hallád-e te, bátya!" - Toldinak azt mondja volt. -
"Malacot királnak elébb hoztak vala,
Látom, ludat hoztál, az is kedves nála."
Az vén Toldi Miklós ezt hallgatja vala,
Mondhatatlan igen ezen megbúsult vala.
Héttollú buzgánya köntösujjban vala;
Köntösujjal kiket az hol érhet vala,
Ottan ez világból, az kimúlik vala,
Még királhoz juta, addig hárma meghala.
Jó Lajos királnak ezt bémondták vala:
Toldi vitézekben hármat megölt vala,
Azonban Miklós is királhoz béjuta;
Király kérdi okát, miért mívelte volna?
"Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnájak vitézi vén fejemet."
Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,
Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.
Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,
Szertelen temérdek agya-koponyája;
Még most is ott vagyon nagy öklelő fája,
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.
Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,
Minden reménsége boritalban vala,
Ő nagy erejének nem sok hasznát látá,
Semmiben marháját meg nem szaporíthatá.
Az ki ez dolgokat szerzé bé versekbe,
Az régi dolgokról lőn emlékezetben,
Neve versszerzőnek vagyon versfejekben,
Az ezerötszázban hetvennégy esztendőben. 

2015. július 11., szombat

Arany János
SZONDI KÉT APRÓDJA
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
„Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”

39.1. képA török kori Drégely rajza. A háttérben, a hegycsúcson látható a „drégeli rom”, amelyet az ostrom után a törökök már nem építettek újjá, helyette emelték a kép közepén látható erősséget
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván:”
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. –”
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”
A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
„Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset –;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Egy kis töri Kisfalumról!!!!!

Neve német település emlékét őrzi. A község neve először 1219-ben fordul elő Nemhy alakban írva, a Váradi Regestrumban. A 13. században Nymti, Nymthy, Nemti alakot találunk. 1413-ban már Nemethy, s a 15. századtól már mint Sajónémeti szerepel. Önállópallosjoggal bíró település volt. Fényes Elek írja Sajónémeti ismertetésénél: „A helység felett egy magas hegyen, melyet a lakosok Óvár-hegynek neveznek, van egy régi huszita váromladék. A néprege mondja, hogy Hunyadi Mátyás is e várban tanyázott. Ezen várnak helyén Pyrker János László, egri patriarcha érsek egy keresztet állíttatott.”
Gömör vármegye történetében olvashatjuk, hogy a csehek elfoglalták Sajónémeti várát, s onnan csak 1459-ben sikerült kiverni őket. A várat Mátyás parancsára utána földig rombolták. A temető helyén állt Mátyás vadászkastélya, aminek köveit később a sajópüspökitemplom építéséhez hordtak el. Eger török megszállása után a török kirabolta és elpusztította a falut 1556-ban. Később azonban ismét benépesült.

Templom

Kőből épült templomot már egy 1246-os oklevél is említ Sajónémetiben. Ennek építése valószínűleg a Miskolc nemzetség nevéhez fűződik, akik birtokot is szereztek a településen. A legrégebbi plébániai dokumentáció szerint 1333-ban kőtemploma volt a településnek, önálló plébániával. 1616-ban súlyos tűzvész pusztította el a falut. A templomról szóló következő adat a 18. század első éveiből való, melyet Genthon István művészettörténész munkájában így olvashatunk: „Templomrom, támpilléres, torony nélkül, homlokzatán copf-oromfal, egyenes záródású szentély.”
A templomot 1729-ben újjáépítették barokk stílusban, a homlokzat előtti fatoronnyal. 1861. április 17-én ismét tűzvész pusztított a faluban. A templomot 1867-ben építették újjá. Elődeihez híven Szent Péter és Szent Pál apostolok nevére van felszentelve. Tornyát1912-ben újították fel, s alakították jelenlegi formájára. Utolsó belső renoválása 1965-ben volt, de az eredeti festést nem másították meg. Három részre van tagolva a belső boltozata, melyre bibliai jeleneteket festettek. Az első boltíven az utolsó vacsora képe, középen Urunk mennybemenetele, a szentély mennyezetén pedig Mária megkoronázása látható. Főoltára fából készült, oltárképe háromszárnyú-oltárképre emlékeztet, melynek közepén Szent Péter és Szent Pál apostolokat ábrázoló oltárképet festett "Sajósy 1867" aláírással, Sajósy Alajos festőművész. Balra Jézus Szentséges Szíve, jobbra Szűz Mária Szentséges szíve látható fából faragott szobrokon. A hajóban bal oldalon az 1902-ben készült Lourdes-i oltár helyezkedik el, jobb oldalon pedig az 1800-as évekvégéről való Fájdalmas oltár található. Megtalálható a templomban Szent IstvánSzent RitaSzent Antal és Kis Szent Teréz szobra is. Az előcsarnok jobb oldalán különálló helységben található a Betlehem. Élőképként elevenedik meg Jézus születésének éjszakája 26 db 10–15 cm nagyságú bábusoron keresztül. Orgonája az 1700-as évekből való, igazi műkincs.
A falu a temetőből nézve
Tornyában 3 harang található, amiket 1923-ban öntöttek Sopronban. Az elődeit a harangoknak az első világháború idején, 1914-ben vitték el. A falu a háborúban elesett katonáknak emlékművet emelt 1937-ben. Alkotója:Kallós Ede szobrászművész. Később erre kerültek rá amásodik világháború elesett katonái, s polgári áldozatainak nevei, s az 1956-os forradalomáldozatainak nevei is. Sajónémeti 1991 óta önálló község.
Sajónémeti látképe

Címer leírása

Álló, háromszögletű, kék színű katonai pajzs, amelynek mezejében jobbra forduló, ágaskodó, mancsában kivont kardot tartó arany oroszlán lebeg. A pajzson rostélyos katonai sisak, háromlombú, arany koronával, amelyből a pajzson lévőhöz mindenben hasonló, de növekvő oroszlán emelkedik ki. A sisaktakaró mindkét oldalon vörös-ezüst. A pajzs alatt egy szalag lebeg Sajónémeti felirattal.
A címer a feudális kori községi pecsét ábráját idézi, eleget téve így a tartós használat követelményének, s ezáltal az önkormányzat előzményeire és régi voltára emlékeztet. Ugyanakkor az elődök szándéka szerint utal a kisnemesség szerepére is nemcsak a község, hanem az egész megye múltjában.

Népcsoportok

2001-es népszámláláskor a település lakosságának 72%-a magyar, 28%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát.[3]

Nevezetességei

  • Földvár. A község keleti oldalán helyezkedik el. Északról a Sajó határolja. Nyugatra Sajónémeti házai, délről hegyoldal.
  • Római katolikus templom. Szent Péter és Szent Pál apostolok a védőszenjei.
  • Kápolna IV. Béla király menekülésének emlékére. A tatárok elől menekülő IV. Béla a hagyomány szerint ezen a helyen pihent meg. Ózd felől a falu elején bal oldalt található.
  • Hősi emlékmű
  • Millenniumi emlékpark